Hogyan nézhetett ki egy sortűz a 18. századi sorhajóról vezényelve? Hát körülbelül így:
Képzelhető, hogy éles lőszert (ágyúgolyót, láncos golyót, vagy közvetlen közelről kartácsot) használva különösképpen egészségtelen volt az ellenségre nézve az eljárás, és az is hogy enyhe szél vagy szélcsend esetén milyen kísérteties felhőbe burkolózott ilyenkor az egész sorhajó vonal. Ezen a néhány száz hajóágyún alapult az egész brit gyarmatbirodalom a 18-19. században, miközben a kontinensen százezres hadseregeket vezényeltek a szárazföldi hadvezérek, mindhiába.
Néhány technikai adat, csak hogy érzékeltessük hogy a sorhajó esetében nem is annyira hajóról, mint inkább egy monstruózus úszó ágyúplatformról van szó.
Egy ágyúnak a súlya akár a két tonnát is meghaladta. Nelson zászlóshajóján, az első kategóriás (first rater) sorhajó Victory-n több mint száz ágyú volt telepítve, mindez oldalanként három különálló fedélzeten. Ehhez vegyük hozzá az elraktározott ágyúgolyó készletet, puskaport és egyéb kiegészítőket, és azt látjuk hogy csak a hajón lévő tüzérség sok száz tonna holt súlyt jelentett, mindez ráadásul a vízvonal fölött, szétosztva a hajó teljes hosszában. A tüzérségen felül persze a 800 fős legénység ellátásához és a hajó működtetéséhez sok más készletre is szükség volt.
Nem véletlen tehát, hogy manőverezésre, kalandozásra sokkal alkalmasabb volt a jóval kisebb tűzerőt biztosító fregatt – nem is illett ütközetben sorhajóról ellenséges fregattra sortüzet vezényel, hacsak nem maga a fregatt kezdeményezte az egyébként egyenlőtlen kűzdelmet. Ezért a brit birodalom ellenfelei, különösen a forradalmi és a napóleoni Franciaország, sokkal inkább tudtak sikereket felmutatni a kalózkodás területén, mintsem sorhajók nyílt ütközetében. A hajózás technikai színvonala ugyanis semmivel nem volt a briteknél alacsonyabb színvonalú Franciaországban, azonban a haditengerészet más tészta: a francia forradalom okozta felfordulás olyan károkat okozott a (korábbi királyi) haditengerészetben, amelyet a francia flotta tulajdonképpen soha nem tudott kiheverni. Ez elsősorban a jól képzett tengerészek elégtelen számát jelentette, valamint a napóleoni birodalomépítés eltérő fejlesztési preferenciáit.
Hasonló helyzetben volt az Egyesült Államok haditengerészete a 19. század elején, de más okokból. Az amerikai haditengerészet fejlesztés a britekhez képest még gyerekcipőben járt, így – ellentétben a franciákkal – nem is igazán rendelkeztek nehéz sorhajókkal. Az 1812-es háborút a tengeren amerikai részről így jobbára szintén önállóan manőverező agilisabb hajókkal vívták, és a brit szempontból egyébként az európaihoz képest másodlagos hadszíntérnek tekintett területen sokáig egyenrangú partnernek tudott bizonyulni. Ennek egyik oka az volt, hogy az amerikai fregattok nagyobb kategóriájúak voltak mint a hasonló osztályú brit hajók. A kűzdelem haditengerészeti fejlesztési versenyt indított el, és noha az erőviszonyokat, azaz a brit tengeri fölényt nem lehetett megdönteni, a tengeri sikerek jelentősen hozzájárultak az amerikai harci morál megerősödéséhez és a kompromisszumos genti béke megkötéséhez 1815-ben.
